Ifjú Humanisták

16:30, Versailles rendezvény-terem. Szépen lassan, barátságosan, ahogy szoktuk, összeszálingózott 150 ember, többséggel humanisták és humanista szimpatizánsok, de baloldali és globkrit szervezetek tagjai is vannak. Elkezdődik a rendezvény, igyekszünk élőben közvetíteni mi zajlik épp. Kicsit nehéz egyszerre három témát jegyzetelni, fogalmazni, frissíteni, így nem szöveghűségre törekszünk, hanem az előadás fonalának és tartalmának visszaadására.

Várady Tibi bevezetőjével kezdünk. Bemutatja a Humanisták chilei történetét a kezdetektől, a Humanista Párt megalapításán, Pinochet diktatúrájának megdöntésén, az első kormányban való részvételen, majd annak hiteleltelenedésekor az abból kiváláson keresztül, míg meg nem érkezünk a Juntos Podemos Más összefogásig, ami 2005-ben félmillió szavazatot kapott és mind a mai napig 14%-os támogatottsága van, függetlenül attól, hogy évek óta nem tevékenykedik az együttműködés aktívan.

Most megnézzük a választási kampányfilmet, just to get the feeling:

Végre Tomás Hirschhez kerül a szó. Üdvözöl mindenkit és kifejezi kellemes meglepődését, hogy ennyi ember érdeklődik egy ilyen távoli ország dolgai iránt.

A folytatásban arról beszél, hogy tapasztalatai szerint az embereknek valami homályos dél-amerikai indiánokhoz köthető képe van Chiléről, ha pedig egy picit utánanéztek, akkor a szabadkereskedelem mekkájának tűnik Chile, a neoliberalizmus mintapéldájának. Példaként a jelenlegi Chilei rendszer támogatói által rendszeresen emlegetett GDP növekedést említi, ami igaz.

A GDP tényleg nő, csak éppen nem lehet megenni. Chile tényleg megvalósította a neoliberális álmot, mára szinte minden privatizálva van: az egészségügy, az oktatás, a börtönök és nagyon magas színvonalúak is, mint azt a neoliberalizmus híveitől is tudhatjuk. Csak az marad ki, hogy az egészségügyhöz pl az ország 20%-a fér hozzá. Hogy a privatizált börtönök tényleg remekül működnek, rengeteg profitot termelnek, hiszen az állami vezetők és a piaci szféra közötti összefonódásnak köszönhetően mindig találnak elég embert, akit mindenképp be kell börtönözni. Szintén nem szoktak beszélni a gyermekszegénység méretéről, arról, hogy az egy főre jutó pszichoaktív szerek fogyasztásában első helyen áll az ország, de lehetne sorolni a növekvő öngyilkossági rátát, családon belüli erőszakot, drogfüggést.

Tomy visszautal a kampányfilmre és kiemeli, hogy ez ugyan őt mutogatja mindenhol, de nagyon fontos, hogy lássuk, hogy igaziból ez egy többszázezres összefogás megnyilvánulása. Fontos, hogy Dél-Amerikában jelenleg nem egy hagyományos baloldali forradalom zajlik. Egyrészt nem egyik pillanatról a másikra történik egy kontinentális változás, másrészt pedig nagyon sokfajta és sokszínű a különböző törekvések megjelenése. Chilében ugye eleve a sokszínű összefogás ezt mutatja, de van felülről szervezett folyamat (Venezuella), alulról kormányra kerülő lokális törekvés (Bolívia), technokrata konzervatívok által elindított alternatív folyamat (Equador) vagy szakszervezeti vezető általi próbálkozások (Brazília) stb. Kiemeli, hogy ezt külső elemzők nem nagyon értik, de ezek a törekvések egyáltalán nem marxisták, a neoliberalizmus hívő csak azért hívják így, mert a saját ideológiájuk mellett csak ezt ismerik. De ezek alapvetően az ezredfordulóra jellemző sokszínű, de új jellegű törekvések. Megemlíti az USÁ-t is mint példa, ahol szintén egy újfajta érzékenység felbukkanásának tekinti Obama megjelenését.

Közös bennük, hogy mindenhol szembe kívánnak szállni a nemzeti kincsek külföldi tulajdonosok általi lerablásával, fontosnak tartják a hátrányos helyzetű csoportok (nők, indiánok, szegények) problémájának megoldását, a valós (nem csak a választásra korlátozódó) demokrácia erősítését és a személyek szabad áramlását.

Ez utóbbi pont kapcsán kifejti, hogy a befektetők jelenleg szabadon áramlanak országról országra, ahol éppen nagyon profitot tudnak termelni, ami nem is meglepő. Az embereknek viszont jelenleg nincs meg ugyanez a szabadságuk. Emellett külön külön pont ezért az egyes országos sem tudnak szembeszállni a számukra káros törekvésekkel, így mindenképpen egy regionális, dél-amerikai összefogás szükséges. A legsürgetőbb az energiaszektorban és a környezetvédelemben ennek megvalósítása, hiszen pl a szabályozatlan olaj-kitermelés mérhetetlen gazdasági és környezeti károkat okoz.

Folytatásként ismét a Juntos Podemos Másról beszél, amiben baloldaliak, zöldek, indiánok, keresztények, humanisták és sokan mások, összesen vagy 50 szervezet fogott össze a változásért. De nem csak ebben sokszínűek, hanem nehezen, de politikai és társadalmi szervezetek is képesek voltak együttműködni. Beszél róla, hogy ez a világon mindenhol nehéz, de elengedhetetlen. A társadalmi csoportok nem bíznak a politikai csoportokban, fordítva pedig nem tartják őket elég hatékonynak. De ugyanarról beszélnek, ugyanaz a céljuk, ugyanahhoz az emberekhez szólnak, mindenképpen át kell tehát lépni ezeket a negatív képeken.

Az Juntos PodemosMás példája nagyon jó arra is, hogy erőszakmentességet akcióban lássuk, de Evo Moralest is ki kell emelnünk, aki alkotmányba foglalta, hogy a háború nem tekinthető megoldásnak semmilyen esetben sem. De persze sokan azt mondják, hogy erőszakmentesen lehetetlen olyan változtatást elérni, mint amiről mi beszélünk. Tomás véleménye pont ellenkező: éppen, hogy változással nem lehet tartósan olyan változást elérni, ami széles néptömegek számára jelent könnyebb és boldogabb életet. A forradalmakhoz vödörszám kiömlött vért kötünk, sokan azt hiszik, hogy a gyökeres változás csak ehhez köthetően jön létre, de ez nem igaz. Utal a két cseh Jan példájára, ahol fiatalok szállnak szembe egy globális birodalommal - és biztos benne, hogy nem a birodalom fog győzedelmeskedni.

Sokan azt is mondják, hogy a kommunista-szocialista, szovjet mintájú rendszerek bukása bebizonyította, hogy nincs más választás, mint a neolberalizmus. De ez szűklátókörűség és csúsztatás. Versenyt rendezhetünk, hogy melyik társadalmi model csődölt be jobban a kettőből, de ez semmit nem mond az egyéb törekvésekről. Ez a "kisebbik rossz" választásának eröltetése, amit az egyes országok választási rendszerében is megfigyelhetünk egyébként. De mekkora beteg gondolkodás ez? Mintha két gyümölcsből azt válasszam, ami "kevésbé romlott"?! Mintha az alapján kéne, hogy párt válasszak, hogy a "kevésbé elviselhetetlen"? Ez Tomás szerint ideális esetben nem így működik, nem így kéne társadalmi szinten sem, hogy működjön. Ha azt látjuk, hogy a korábbi minták nem működnek, akkor a legjobb törekvéseinkre építve kell keresnünk újabb és újabb lehetőségeket, amik az általunk látni kívánt irányba mutat.

Ez pedig Tomás szerint elsősorban személyes törekvésen múlik. Nagyon szép, hogy ha sokan egyetértenek, tapsolnak, vagy akár az is, ha fújjolnak egy-egy előadáson, rendezvényen, de igaziból ez semmit nem változtat a helyzeten. Az egyetlen dolog szerinte, ami valós változást indíthat el, az az egyénekben meghozott döntés, egy szándék arra, hogy nem hagyjuk, hogy a dolgok tőlünk függetlenül haladjanak. Ez nem csak egy társadalmi téma, arról is szól, hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel és Tomás számára pl a legjobb, amit tehet, hogy egy mélyebb értelmet ad neki és arra törekszik, hogy az aktív erőszakmentesség ideálja minél több emberhez eljuthasson.

Ezután kérdések-válaszok következnek.

Benyik Mátyás, az Attac Magyarországtól tesz fel kérdéset, ami a kommunisták szerepére és a JPM - szociális fórumok hasonlóságára vonatkozik,

Elsőként a kommunisták szerepét foglalta össze Tomás (szerk megj: ugye ezek a kommunisták nem a Káeurópai kommmunisták, hanem a jobboldali diktatúra ellen küzdő egykori törvénytelennek számító ellenzékiek utódai). A helyzet nagyjából úgy nézett ki, hogy a humanisták és kommunisták adták az összefogás törzsét. A humanisták elsősorban a fiatalokhoz, modern módon gondolkozókhoz tudnak könnyebben szólni, ebben a bázisban van erős támogatottságuk. A kommunisták pedig értelemszerűen az idősebbek, tradícionalistábbak körében népszerűek. Mellettük a többi szervezet elsősorban a programalkotásban, ideológiák összecsiszolásában segédkeztek.

A JPM-szociális fórumok hasonlóságáról röviden összefoglalva annyit mondott, hogy teljesen más a kés dolog, ez azért alapvetően egy választási és konkrét cselekvésre létrejött összefogás.

A közgazdászhölgy első kérdése az volt, hogy hogy tudott létrejönni ez az összefogás. Tomy három fontos dolgot említett: az emberk életminősége borzasztóan alacsony az egész régióban, nagyon erőszakos neoliberális terjeszkedés zajlik ami látványosan járul hozzá az életminőség romlásához, valamint az embereknek érzelmi téren is az az érzése van, hogy rosszul bánnak belük, egyszerűen nem fontosak. De fontos az is, hogy itt nem tradícionális baloldali szervezetekről van szó. Bolíviában pl a jelenlegi bányaminiszter korábban a bányászok szakszervezetének vezetője volt, a természeti erőforrásokért felelős miniszter pedig a vízkészletek államosításárt (ebbe azért gondoljunk bele, mit jelent…) küzdő civil aktivista volt, stb. De jellemző ez Evo Moralesre is, aki szakszervezeti vezetőnek tartja magát, aki ideiglenesen államelnöki tisztséget lát el, de ez pár év múlva elmúlik és folytatja szakszervezeti tevékenységét.

A következő kérdés a latin-amerikai integrációra vonatkozott, hogy ez hogy zajlana. Itt elsősorban az államok között van nehézség, ugyanis bármikor közelednének egymáshoz egy probléma megoldásában, hirtelen meglepő módon felbukkan egy másik konfliktus. Nem meglepő, általában befektetői csoportok állnak az ilyenek mögött, hiszen ők a legkevésbé érdekeltek egy dél-amerikai összefogásban. De azért rengeteg közös törekvés van, ilyen pl. a kampány, ahol venezuellai pénzből kubai orvosok gyógyítanak ingyen az egész kontinensen, így többszázezer szürkehányog műtétet végeztek el stb, vagy mások kétmillió embert tanítottak meg írni-olvasni.

A következő téma a multinacionális befeketőkkel kapcsolatos gyakorlatra vonatkozott. Itt Tomás ismét kifejtette, hogy ugyan borzasztó a jelenlegi neoliberális gyakorlat (ahol a cégek szabadon és adómentesen aknázhatják ki a fillérekért megszerzett természeti erőforrásokat, amikből így az ország lakosai egyáltalán nem részesülnek), de fontos, hogy nem a 70-es években jellemző államosító gyakorlatot kell újjáéleszteni. A jelenlegi próbálkozások elsősorban a befektetők és a lakosságot képviselő állam közös felelősségvállalására és együttműködésére igyekeznek építeni. Példaként említette a bolíviai olaj és földgáz ily módon történő visszaszerzését, vagy valamelyik országban a nyugdíopénztári gyakorlatot, ahol nem a meglévőt államosították, hanem az állam is létrehozott egyet a meglévő piaci pénztárak mellett.

Ezután a fiatalok, őslakosok és nők helyzetére, valamint a valós demokráciára vonatkozó kérdés következett. Itt Tomy kihangsúlyozta, hogy etéren az egész kontinensen éppen csak elindult egy folyamat, aminek még rengeteg fejlődnivalója van. A legerősebb példaként azért a széles társadalmi beágyazottsággal rendelkező alkotmányozó nemzetgyűléseket említette, melyek hol új alkotmányhoz, hol alkotmánymódosításhoz vezettek, melyekben a különböző kisebbségek helyzete immár prioritásként lett kezelve, legyen szó szociális témákról vagy akár a nemzetiségi nyelvek államnyelvvé emeléséről.

Újabb kérdések következtek. Az egyik "kérdésben" egy újabb hölgy röpke negyedórában fejtette ki, hogy Dél-Amerika helyzete a 80-as évek Magyarországáé, de ennél a résznél tudósítónk agya nem bírta a terhelést és leolvadt, ha sikerül újraindítani, folytatjuk a közvetítést.

Sikerült, az adósságkezelésre vonatkozó kérdésnél kapcsolódunk vissza. Tomás véleménye szerint az egyes országok adósságállománya nagyon komoly probléma és a térség egyik összefogást igénylő törekvése az pont az, hogy az országok közösen megtagadják ezeknek az adósságoknak a kifizetését. Ezek jellemzője ugyanis, hogy a kamatoknak hála kifizethetetlenné válnak, azaz innentől hatalmas kényszerítő erővé válik. Nincs szükség a régi fegyveres kontrollra, ami állandóan csúnya vágóképeket eredményezet, hisz anyagi függésben élnek az országok. De ez egyszerre több szinten erősödik, hiszen nem csak az államok adósodnak el, hanem egyre erősebb a törekvés, hogy a lakosság is adósságban éljen. Mikor fog egy szakszervezeti vezető ugrálni bármi miatt, ha nyakig el van adósodva és bármikor kirúghatják állásából? Mikor fognak a fiatalok elindítani egy gyökeres változást, ha az egyetem végére már évtizedek alatt is visszafizethetetlen adósságállománnyal rendelkezzenek? Egy lehetséges kitörési lehetőség példájaként merül fel Argentína, ahol az aktuális világgazdasági helyzet lehetővé tette, hogy Argentína egy az egyben kifizesse a teljes, hatmilliárdos adósságállományát a valutatartalékából. Ugyan ennek komoly hátrányai is vannak, viszont innentől Argentínán az IMF-nek (Nemzetközi Valutaalap) semmi fogása sincs, szóval ha beszól, hogy már megint nem a befektetők, hanem a lakosság érdekeit nézni az ország, innentől simán mondhatja azt, hogy aham, semmi következménnyel nem jár.

Bejött újfent egy pár kilométeres kérdés így most azokat nem írjuk, csak egy úriember megjegyzését szúrjuk ide, aki kiemelte, hogy a Chilében kommunisták, humanisták, keresztények képesek voltak beszélni, összefogni és nem elveszni a részletekben, hanem a nagy közös képet kialakítani, azaz ők már letettek valamit az asztalra, számunkra is példák lehetnének, vastapsot kapott.

A válaszból csökkenő kitartásunkkal elsőként azt kaptuk el, amikor Tomás az alkotmányozó nemzetgyűlésekre visszautalt, hozzátéve, hogy ezek valódi, gyökeres társadalmi projektekből nőtték ki magukat. Nyilván, ha Európában és Magyarországon is alkotmány erősségű dolgokba bele lehessen szólni, nyilván az kell, hogy nálunk is elkezdődjön a különböző társadalmi és politikai szervezetek közötti kommunikáció és együttműködés.

Az adósságproblémát érintő kérdésre válaszul kifejtette, hogy ez államok és személyek számára is komoly probléma, államoktól is nagyon sok mindent el lehet venni. De erre "egyszerű" a megoldás személyes téren: ne adósodj el! Ismerjük a reklámszövegeket és ezek erejét, ami szerint kölcsönt felvéve gazdagok és boldogok leszünk, de a megoldás mégis csak az, hogy ne adósodjunk el.

Egy másik kérdésre reagálva leszögezte, hogy társadalmi változást személyes változás nélkül nem tart elképzelhetőnek. Egy társadalom személyekből áll, egyszerűen lehetetlen anélkül gyökeres változást elérni, hogy az emberek ne akarnának változni.

Az Európa által felhasználható dél-amerikai tapasztalatokra reagálva jelezte, hogy a jövőt nehéz megjósolni, de bármennyire is általánosan hangzik: Európa jövője az európaiaktól függ. Az aktuális Kína-USA-India stb hatalmi koncentrálódások korában ennek a helyzetnek az elemzése önmagában megérne egy előadást, de itt nekünk most inkább az lehet a fontos, hogy észrevegyük, hogy szerte a világon megjelenőben van az az új érzékenység, ami dél-amerikában is a folyamat elindítója volt. Nem az a kérdés, hogy mi lesz Európával, hanem hogy milyen Európát szeretnénk.

A fiatalokra vonatkozó kérdésre válaszolva, őket a változások motorjának nevezte, akiknek nagyon fontos szerepük van az átalakulásokban. Éppen ezért súlyos az, amikor egy-egy generáció nem tud részt venni a társadalom sorsának alakításában, ki vannak zárva a közügyekről való döntésekből. De ő személy szerint optimista, mert azt látja, hogy ez a generáció mindenfele egyre erősebb és megtalálja a saját utait. Az igaz, hogy nem a hagyományos formában szeretnek foglalkozni ezekkel a témákkal, így tűnhet úgy, hogy nem érdeklődnek pl a politika iránt. De ez nem igaz, éppen, hogy saját utakat keresnek. Sok hagyományos szervezet kiüresedett, elvesztette a fiatalokat, ez Tomy szerint azért van, mert a fiatalok nem kaphatnak főszerepet, nyilván nem érzik, hogy jelentőségük lenne. De számos jó példa is van, mint az (önreklám :+)) világszerte létező humanista szervezetek, ahol kapnak teret és aktívan részt is vesznek az aktivitásokban és segítenek új utakat találni. A tanulság ebből, hogy talán jobban oda kellene figyelni rá, hogy mit és miért mondanak, ahelyett, hogy mi akarnánk megmondani nekik mit és hogyan csináljanak.

Taps, zárszó, holnap 19:00kor a Közgáz III-as előadóban újabb előadás, jöjjön mindenki, szeretjük magunkat, helo.