Ifjú Humanisták

Az alábbi bejegyzés az egykorvolt NoBomb weblapról lett átmentve ide.

Bár nem kapcsolódik szigorúan a NoBombhoz, gondoltam megosztok egy-két személyes gondolatot veletek a mostani eseményekkel kapcsolatban.

Nézzük először hogy mi is az, ami zajlik most. Szerte a világon számos helyen bukkannak fel rendszeresen ehhez hasonló szituációk. A jelenlegi politikai elit a világ minden részén eltávolodott azoktól az emberektől, akiket elméletileg képvisel. Mindenki tudja hogy a pártok igaziból nem világmegváltásra szövetkeztek, hanem pénzügyi és hatalmi csoportok kiszolgálói. A “politikus”, aki eredetileg a szolidaritás és demokrácia megtestesítője kéne legyen, mára szitokszóvá vált. Az emberek mindenfele azt hallják, hogy “most éppen megszorítunk, de csak azért hogy nektek majd jobb legyen”, és ezt bizony mindenfele elunják. Utalhatok a legismertebb párizsi eseményekre, de elmehetünk Chiléig, ugyanezt látjuk. A látszatdemokráciát támogató pártok ideje szépen lassan leáldozóban van. A rendszer legerősebb összetartó eleme ugyanaz, mint annó a Szovjetunióé volt: senki sem hiszi igazán hogy ez a helyzet egyszer meg fog változni és a legtöbbeknek elképzelése sincs, hogy ha mégis, akkor az hogyan történhetne meg. Megjegyzem ez nem csoda, hiszen sem az egykori, sem a jelenlegi véleményformálók nem engedik meg a feltételezését sem, hogy az aktuális, történelmi léptékkel nézve nüansznyi kort megélt berendezkedés ne egy örökkévaló helyzet lenne.

Ez a válság természetesen nálunk is megnyilvánul. Percről percre figyelve az eseményeket, abba a hibába eshetünk, hogy egy miniszterelnöki nyilatkozat miatt beindult jobboldali megmozdulásnak tartjuk az egészet - ami viszont nem magyarázná meg, hogy miért történnek hasonló dolgok a Föld más országaiban is. Globálisabb nézőpontot felvéve azt láthatjuk, hogy a regnáló politikai vezetőkkel elégedetlen emberek fejezik ki elkeseredettségüket és keresnek különböző önkifejezési módokat. Bár az aktuális jobb oldal igyekszik azt az illúziót kelteni, hogy amennyiben ő kormányozna bármi is máshogy lenne, ne legyenenk illúzióink. A gazdasági, oktatási és egészségügyi “reformok” felé történő próbálkozások az egykori jobb oldali kormányzások alatt is ugyanebbe az irányba mutattak, és látszatdemokrácia terén is méltó versenytársai voltak a jelenlegi kabinetnek. Amit most látunk, az az emberek spontán elégedetlenségi hulláma, ami kormány párthátterétől függően mindenképpen bekövetkezett volna, mint ahogy az bekövetkezett más országokban is.

És hogy ez miért érdekes nekünk? Azért, mert ez a továbbiakban is folytatódni fog. Teljesen érdektelen, hogy az MSZP és Fidesz csatározásából ki kerül ki győztesen és hogy egyazon politikai elit milyen színű nyakkendőt viselő tagjai jutnak újabb jólfizető álláshoz. Bármennyire is próbálják elhitetni, ez egyre kevésbé erről szól. Minket szoktak naívnak titulálni, de szerintünk elhinni, hogy egy globálisan jelentkező társadalmi válságra az a megoldás, hogy egy kelet-európai ország két azonos programú (de más színű, ejha!) pártja közül melyik mekkora szeletet kap a hatalomból - nos ez a naivitás.

És az, hogy az emberek egy része erőszakosan, “forradalmat” kiabálva vonulgat? Azt kell hogy mondjam, hogy ez cseppet sem meglepő. Pontosan ugyanazt az elvet követik, amit a jelenlegi rendszer vezetői és ítéletformálói hangoztatnak. “Bármi is a kérdés, az erőszak a válasz.” Halmozzunk fel atomfegyvereket hogy igazunk legyen (hogy visszakapcsolódjak a NoBombhoz). Indítsunk háborúkat ha nem tetszik egy ország politikai rendszere. Kényszerítsünk országokat gazdasági eszközökkel számukra hátrányos szerződések aláírására. Nem meglepő, hogy egy ilyen vezetéssel bíró világban, a tiltakozók egy része számára is egyetlen lehetőségnek az erőszakos megmozdulás tűnik.

Mi a jelenlegi helyzet négy legfőbb problémája?

1, Az erőszak
Úgy érzem, ezt fölösleges tovább taglalni. Az erőszak erőszakot szül és kizárólag szenvedést okoz. Ahogy Gandhi fogalmazott: “Visszautasítom az erõszakot, mivel amikor úgy tûnik jót tesz, a jó csak ideiglenes; az okozott bajok viszont véglegesek.”

2, Szervezetlenség
Jelenleg a demonstrálók spontán módon verődnek össze, nincs köztük kialakult szervezési módszer, aminek segítségével egységesen, közös érdekek és javaslatok mentén tudnának fellépni. Összeköti őket a kormányfő lemondásának követelése, de ezen túlmenve egymás között sem tudnak megállapodni lényeges kérdésekről. A félreértést elkerülendő: nem a felülről irányítottság, hanem az önszerveződés hiányzik.

3, Társadalmi jövőkép hiánya
Függetlenül attól hogy sokan forradalomról beszélnek, a követelések megvalósulása még egy rendszerváltást sem jelentene. A javaslatok nem foglalkoznak a rendszer válságának gyökereivel (működésképtelen gazdasági modell, látszólagos demokrácia, szélesedő szakadék a gazdasági lehetőségek és politikai döntésekbe való beleszólás terén a társadalmi rétegek között), hanem kizárólag az elit egyik csoportjának egy másikra történő lecserélésével foglalkozik.

4, Kontinuitás hiánya
Némileg az előző ponthoz kapcsolódik, hogy jelen megmozdulásoknak nincs szerves folyamatossága. Mi értek ez alatt? Senki nem hiheti, hogy 2-3 napi megmozdulással (legyen az erőszakos vagy békés, szervezett vagy szervezetlen) gyökeres változást tudhat elérni. Amennyiben - mint az jelenleg is látható - hiányzik a folyamatos társadalmi munka, politikai önképviselet, valamint a személyes életben nap mint nap megjelenő önjobbító szándék, legföljebb eseti “földrengések” keletkeznek, melyek a problémák gyökerén semmit nem változtatnak.

A fentieket figyelembe véve ki merem jelenteni, hogy függetlenül attól, hogy mi lesz a demonstrációk belpolitikai eredménye, gyökeres változás nem lesz tapasztalható.

Most könnyen megkaphatnám azt a vádat, hogy könnyen szólom le a jelenlegi tiltakozásokat, ők legalább tesznek valamit. Aki ismer, tudja rólam, hogy a közönyből való kitörést és az aktív szerepvállalást nagyra értékelem, azonban úgy vélem, hogy pont az aktivitások időszakában kiemelten fontos, hogy mi is az, amit teszünk.

Ennek jegyében álljon itt a humanizmus ideológiájára támaszkodó javaslatgyűjteményem.

1, Aktív erőszakmentesség
Jelenlegi kultúránkban némileg nehéz elegendő információt szerezni az erőszakmentességről, így sokan azt hiszik, hogy ez egy gyáva, passzív, naiv hozzáállás, valami ilyen “hippi dolog” vagy “elméleti értelmiségi nyálverés”, de mindenképpen megvalósíthatatlan. A valóság az, hogy pont az ellenkezője. Míg az erőszak legitimálása lehetővé teszi, hogy közönyösek legyünk mások szenvedése iránt, a saját akaratunknak pedig másoknak szenvedést okozva szerezzünk érvényt, addig az aktív erőszakmentesség sokkal felelősebb hozzáállás. Egyrészt tartalmazza azt a belső erkölcsi meggyőződést, hogy az erőszak ellen nem fellépni, vagy azt halgatólagosan támogatni (személyes, társadalmi vagy politikai téren) egyaránt az erőszak növelésével jár. Másrészt viszont távol áll tőle a naivitás: az egyszerre történő személyes, társadalmi és politikai változást (ismerve a jelen realitást) nem percről percre, hanem széles tömegek folyamatos, több éven keresztüli kitartó munkájával képzeli el.
Ennek megfelelően a javaslat idevágó része, hogy amennyiben egy olyan világot szeretnénk felépítseni, ahol a legfőbb érték az ember, azt proaktívan, az erőszakmentességről lépésről lépésre több tapasztalatot szerezve és továbbadva tegyük meg. Ha ezt olvasod, akkor biztos hogy van olyan ismerősöd, akitől több információt kaphatsz és vannak olyan ismerőseid, akiknek ezt tovább adhatod.
Az igazság az, hogy mindannyiunk előtt három választás van.
- Követhetjük a Buddha, Jézus, Krisna, Gandhi, Martin Luther King, Silo, Einstein, Tolsztoj és mások által fémjelzett aktív erőszakmentességet.
- Támogathatjuk az erőszakot, mint megoldási eszközt. Nincs gyomrom ide vágó neveket felhozni, mindannyian tudunk sorolni olyan vezetőket, akik ezt az utat követték.
- Maradhatunk passzívak. Ne legyenek illúzióink, bármilyen jó kifogást is találunk magunknak: ezzel a második utat járókat támogatjuk…

2, Önszerveződés
Az egyszemélyes forradalmárok, karizmatikus vezetők ideje lejárt. Bár vannak emberek, akik alkalmasak erre a szerepre, hangjukat már nem halljuk meg, mint annó meghallották Gandhiét vagy Kingét. Tetszik, nem tetszik, nincs más lehetőségünk, mint megszervezni saját magunkat. És itt nem valami politikai indíttatású utcai rohamosztagokról beszélek, hanem az élet minden területéről. Nyilván, az alulról jövő politikai kezdeményezéseknél is fontos, de legalább ugyanennyire fontos, hogy a személyes problémáinkról, mindennapos erőszakhelyzeteinkről, mikrotársadalmi konfliktusainkról egyaránt tudjunk beszélni és közösen kereshessünk rá megoldásokat. Személyes válsághelyzetekben így tudunk kihez fordulni, társadalmi válsághelyzetben azonnal segítő kezet tudunk nyújtani, politikai válsághelyzetek kiéleződésekor pedig gyorsan és széles tömegeket informálva tudunk erőszakmentes javaslatokat terjeszteni.

3, Jövőkép kialakítása
Valószínűleg te sem hiszed most el igazán, amiket a gyengülő rendszerről írtam. Ez nem meglepő, jelenleg nem igazán terjesztik, hogy személyes, politikai és gazdasági javaslatokat tartalmazó ideológiából a mostani neoliberalizmuson felül is jópár van. Meg tudom érteni, elvégre ki a fene választana egy, a környezetünket elpusztító, milliárdokat gazdasági és szellemi nyomorban tartó rendszert ha kiderülne hogy van más is? És most megintcsak nem valami zakkant “haha, az utolsókat rúgják az imperialisták” nézőpontról beszélek, hanem arról, hogy egy emberibb jövő felé az első lépés, hogy megkérdőjelezzük egy olyan rendszer létjogosultságát, ami a pénzt, hatalmat és makrogazdasági mutatókat az emberek, kapcsolatok és kultúra fölé helyezi. És ha megkérdőjeleztük, föl kell tennünk azokat a kérdéseket, amik afelé vezetnek minket, hogy egy, az embereket szolgáló társadalmi rendszer képét alakítsuk ki magunkban. Egy olyan rendszerét, ahol az ember a legfőbb érték, ahol az erőszak- és megkülönböztetés-mentesség alapvető törekvés, ahol a demokrácia nem egy pártpolitikai marhaság, hanem az életünk szerves része, és ahol az ilyen utópisztikus elképzelésekre nem lázálomként, hanem iránymutatóként tekintünk. Igen, utópiának hívom: pontosan azért, mert hiszek benne hogy egy tökéletes társadalom megvalósíthatatlan, éppen ezért legfontosabb feladatunk ennek kutatása és minél tökéletesebb megközelítése kell legyen. (Itt jegyzem meg, hogy ha mondjuk nem olvastad még a Levelek barátaimnak c. könyvet, akkor itt az ideje…)

4, Egységesség, mint életirány
Mindazok, amiket eddig írtam, egyfajta értelmiségi neo-hippi-kummunizmusta társadalomszervező elméletnek is tűnhetnének, mint ahogy azzal a Mozgalmat népszerűbb eseményei után vádolni szokták. Ilyen felületes ismeret alapján könnyű lenne azzal elintézni a dolgot, hogy “én nem vagyok ilyen szervező-típus”, “szép amit mondtok, de Magyarországon ennek semmi realitása”, vagy éppen hogy “most éppen nem érek rá, mert épp (tetszőleges esemény behelyettesíthető) van, majd utána talán”. Mindezeket az érveket magunkban azonban nyugodtan félredobhatjuk. A humanizmus és erőszakmentesség ugyanis nem egy civil társadalompolitikai szervezkedés. A humanizmus egy eszmeáramlat, ami a boldogság (vigyázat: még egy utópia) kereséséről és szenvedés legyőzéséről szól. A kőkemény valóságban élő, baromira hétköznapi emberekről, rólunk. Ha részt veszel egy eseményen, majd elkezdesz érdeklődni a dolog iránt, hamar ki fog derülni, hogy a humanisták célja nem a társadalom rapid átalakítása akár tetszik akár nem, hanem az, hogy mindenki elindulhasson egy olyan úton, ami által csökken benne a félelmek, veszteségek, düh, frusztráció és más élethelyzetek okozta szenvedés. Azt mondani, hogy “nincs időm/energiám/kedvem erre” legalább annyira furcsa lenne, mint ha a tisztálkodásra, étkezésre, emberi kapcsolatokra mondanád ezt. Természetesen, ha elindulsz ezen az úton, azt tapasztalod, hogy nő benned a szolidaritás és másoknak is szeretnéd lehetővé tenni a hasonló tapasztalatok megszerzését - és egyszer csak a saját demonstrációdon, társadalmi aktivitásodon vagy erőszakmentesség találkozódon találod magad, körülötted számos érdeklődővel. De addigra már ez nem egy plusz teher amit rád akarnak lőcsölni egyesek, hanem egy út, amellyel értelmet adsz a saját életednek. (E téren egyik kedvenc könyvem, az Értelemüresség értelme lehet segítségedre.)

Hasonlítsuk ezt most össze gondolatban a jelenlegi “forradalommal”. Vegyük észre, hogy az alap közös pont “jobbá tenni valamit” még stimmel, onnantól azonban gyökeresen eltérőek a javaslatok. És hogy mi értelme van ezeknek a javaslatoknak? Nem az, hogy ezektől holnap, a következő választásoknál vagy pár éven belül beköszönt a kánaán. Viszont emberek ezreinek változik meg az élete, egyre nő egy erőszakmentességre törekvő baráti közösség és ezáltal emberi ésszel is felfogható közelségbe kerül az az idő, amikor javaslataink áttörve a gátat, széles tömegekhez jutnak el.

Igen, ez igényli az erőszakmentességre törekvést, a szerveződést, a jövőbe vetett hitet és a hétköznapjaink átalakítását, méghozzá nem csak pár napig. Ezért cserébe viszont folyamatos személyes és társadalmi megerősítés a jutalmunk, ami végül mindkét területen gyökeres változáshoz vezethet.

Nem éri meg megpróbálni?

Kopiás Attila Steve